A györkönyi cikádák
A cikáda a latin cicadina szóból ered, és a biológiában egy rovarnak, a kabócának a kevésbé ismert neve. Ezek a többnyire nagy tömegben előforduló élőlények a növényekből táplálkoznak, és számtalan fajuk létezik a világban, a néhány milliméteres példánytól a 14 centimétert is meghaladóig. Alakjuk jellegzetességei a fejükön kétoldalt látható nagy recés szemek és a pompás – gyakran igen szép színű – szárnyak. Jellegzetes alfajuk az énekes kabócák, amelyeket már az ókorban is jól ismertek, és a görögök kis nádkalitkákban tartották őket, hogy zenéjükben gyönyörködhessenek. A kínai gyerekek lopótökből készítenek játékszerként ún. cikádatartót. Hideg időben a cikádát vagy kabócát a díszes tartóba teszik, amit azután a rovarral együtt a ruha alá a keblükre rejtenek, és az onnan hallatszó ciripelés nagyon érdekes és hangulatos jelenség.A cikádák különleges alakjuk és szépségük révén régi történelmi korszakokban mintául szolgáltak a művészi alkotások számára. Így például Athén előkelő hölgyei aranyból készült kabócát viseltek fejdísz gyanánt, és a hárfán ülő cikáda a zene jelképe volt náluk. Az összezárt szárnyakkal ábrázolt rovar az örök élet és a mértékletesség szimbóluma Kínában. A kínaiak a bútorok sarkainak díszítésére a sárkányalak mellett cikáda formájú fémvereteket is alkalmaztak. A korai ötvösművészet remekei a hun cikádák is. A nagy szárnyú rovart utánzó alkotások ebben a korban leggyakrabban öntött bronzból vagy ezüstből készültek, és egyesével vagy párosával a nők fibulaként (ruhakapocs vagy ruhatű), illetve rangjelző vagy bajelhárító ékszerként viselték őket. A cikádaszárny a hunoknál lószerszámok kedvelt díszítőeleme is volt. A magyarországi hunkori – mellesleg igen ritka – cikádaleletek egyike Györkönyben került elő 1820-ban. A Diós nevű határrészben ekkor bukkantak rá favágás közben Kapuváry János birtokán több római kori töredékre, amelyek később dr. Novák Sándor paksi orvoshoz kerültek. Erről a régészeti emlékről Wosinsky Mór is ír 1896-ban készült munkájában. Ő viszont már később, Csapó Vilmos tengelici parkjában felállítva ismerte meg a köveket. Találtak azonban itt mást is, amiről Wosinsky nem számolt be. Talán nem is tudott róla. A római kori töredékek ugyanis egy másodlagos, hunkori temetkezés maradványai voltak, és az egyik szarkofág egy pár cikádafibulát is magában rejtett. A györkönyi cikádapárt egy rekeszekbe foglalt almandinokkal ékített aranyozott ezüstlemez köpeny borítja, a szemek gránát ékkövekből készültek, az ékszer nyakrészén filigrán aranyhuzal díszítés látható. Az előkelő nő keleti (Fekete-tenger-vidéki) eredetét és viseletét tükröző györkönyi cikádákat egyes szakértők az összes ismert közt a legdíszesebbnek tartják. Ezek az ékszerek Jankovich Miklóstól kerültek 1836-ban a Magyar Nemzeti Múzeumba, amikor is az országgyűlés a kor híres régiségbúvárának és történészének gyűjteményét megvette az intézmény számára. Jankovich feltehetően még Novák Sándortól szerezte meg ezeket a páratlan értékű kincseket. A hun cikáda leletekkel kapcsolatban találkozhatunk különös elképzelésekkel is. Akad olyan vélekedés, amely szerint a formájuk megdöbbentően emlékeztet űrjárművekre, és hogy a Mahabharáta és a Ramajána eposzokban vimánáknak hívták ezeket a repülő eszközöket, amelyek leírása igen hasonlít a cikáda formájára. Ezek a nézetek már a korlátlan képzelet birodalmába tartoznak. De ha a györkönyi cikádákra, ezekre a megkapó szépségű, nagyon régi és ritka ékszerekre tekintünk, elmerenghetünk: múltunknak micsoda gazdagságát rejtik még az általunk alig ismert történelmi idők. Brunn János 2010. március