Tolnai Lajos író és költő ma nem tartozik az irodalmi emlékezet élvonalába. Móricz Zsigmond, aki szerint Tolnai a „legnagyobb magyar regényíró elme”, 1941-ben ezt írta róla: „Az a gyilkosság, amit Tolnai Lajoson elkövetett az élet, beletartozik a magyar történelembe.” Már életében elkezdődött ez a folyamat, és mellőzöttsége azóta is töretlenül folytatódik. Kétségtelen azonban, hogy az író önsorsrontó személyisége is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ma már egyre ritkábban emlegetik a nevét. Tolnai Lajos 1837. január 31-én Hagymássy Lajosként született Györkönyben, apjának, Hagymássy Sándornak második házasságából. Hagymássy első felesége a bikácsi tanító lánya, Kiss Erzsébet volt, aki fiatalon meghalt, és három árvát hagyott maga után. Tolnai Lajos anyja, a dunaszentgyörgyi Kolozsváry Julianna Tolnain kívül még két gyermeket szült férjének.
A Hagymássyak története a XIII. századi Erdélybe vezethető vissza. A család két ága a reformáció során került Magyarországra, majd Mária Teréziától megkapták a kis- és nagypirithi nemesi előnevet. Dunántúli megyékben telepedtek le az ősök, egy részük pedig Tolnába került. Tolnai nagyapja alsónyéki református pap volt, akinek fia, Hagymássy Sándor is teológiát, valamint jogot tanult, végül jegyző lett belőle. Tolnai apja, fia születése után hamarosan Váraljára került „nótáriusnak”. Hagymássy Sándor nyakas és öntudatos, ugyanakkor az igazsághoz minden körülmények között ragaszkodó, senki előtt meg nem hajló ember volt. Ehhez társult egy szép és robusztus férfialkat, amit Lajos fia is örökölt tőle. Ő írja: „Beszélte a kisbíró, hogy apám egy lovat fel tudott emelni.” Hagymássy Sándor semmilyen szabálytalanságra nem volt kapható, és a gazdagokkal szemben gyakran fogta pártját a szegényeknek. Tisztességes ember volt, de izgága természete miatt legjobb barátai is elfordultak tőle. Minden kákán csomót keresett, örökké marakodott, minden embert rossznak tartott. Feletteseivel is folyton hadilábon állt. Így történt, hogy itt, Váralján egy vita hevében felpofozta főbíráját, Bonyhádi Gyulát, a Perczel család egyik tagját, amiért azonnal megfosztották állásától.
Hagymássyék 1846-ban visszakerültek Györkönybe, de a családfő itt sem jutott munkához, és mivel rossz híre mindenütt megelőzte, soha többé állást már nem kapott. A család fokozatosan elszegényedett, majd szabályosan nyomorgott. Második györkönyi tartózkodásuk során Hagymássy régi iskolatársa, a pécsi püspök révén a gyermek Tolnai Pécsre kerülhetett volna egy katolikus iskolába. Elindulásuk előtt a következő párbeszéd zajlott le apa és fia között: „ – Szereted-e ezt a falut? – Igen. – Jegyezd meg, itt születtél. Akkor én jegyző voltam és nagyon alkalmas állapotban. Ne tarts haragot senkivel. Tudod? – Igen. – Engem a harag evett meg. Tudod? – Igen. – Légy alázatos. Tudod? – Igen. Én az isten fia előtt sem hajoltam meg. Aztán látod, hova jutottam. Tudod? – Igen. – De ha még egyszer fölül kerekedhetek: megeszem az egész világot.” Az apa először, mint aki leszűri korábbi helytelen magatartásának tanulságait, mérsékletre, alázatosságra inti fiát, de utolsó mondataival ismét kitör belőle eredendő indulatossága, és ezzel valójában kioltja korábbi szavainak hatását. Ezekre az intelmekre és apja alakjára Tolnai Lajos élete végén írt, A sötét világ című önéletrajzi regényében emlékszik vissza. Amikor már ő is belátja, hogy apjától örökölt természete mennyi hiábavaló harcot és szenvedést hozott számára. Mert nemcsak külsejét, hanem lelkialkatát is apjától örökölte.
A pécsi útból végül nem lett semmi. A Hagymássy család az anya javaslatára 1848 elején Gyönkre költözött. Itt élték át a forradalmat és a szabadságharcot. A kis Hagymássy Lajost apja az ozorai csatába is magával vitte volna, de a fiú elaludta az ütközetet. Azt viszont látta, hogy a csatából visszatértek közül az „ügyesebbek” mennyi zsákmányt hoztak magukkal haza. Amikor apját megkérdezte, hogy ő mit hozott a háborúból, majdnem kikapott érte. Ez volt az utolsó lecke tisztességből, amit Tolnai apjától kapott útravalóul az életre, mivel Hagymássy Sándor hamarosan meghalt. Apján kívül a gyönki gimnázium is a hazafias szellemet, Kossuth és Petőfi kultuszát oltotta az ifjú Tolnaiba. Innen a nagykőrösi gimnáziumba vezetett az útja, ahol Arany János is tanította, majd 1856-ban, kitűnő bizonyítványának birtokában a pesti református teológiai akadémia hallgatója lett. Tanulmányai végeztével a Kálvin téri templom segédlelkésze lesz egykori tanára mellett, az egyház elemi iskolájában is tanít, majd a református főgimnázium helyettes tanáraként keresi kenyerét. Már ekkor kitűnik kiváló szónoki képességeivel. Ezzel párhuzamosan bontakozik ki költői és írói pályája is. A Tolnai nevet először 1860-ban a „Heródes” című verse alatt használja. 1865-ben megnősül, egy mezőkövesdi zsidó kereskedő lányát, Sugár Fannit veszi feleségül. Házasságukból egy fiuk és egy lányuk születik.
Tolnai Lajos ígéretes egyházi pályája az 1868-tól 1882-ig tartó marosvásárhelyi időszakban törik meg, és élete csakhamar küzdelmessé válik. Kezdetben még növekszik egyházi körökben a tekintélye, de idővel egyre jobban kiütköznek rajta apjától örökölt kedvezőtlen tulajdonságai. Ő is a maga törvényei szerint jár el, senki előtt meg nem hajol, ő is mindenkiben ellenséget lát, és azokat is elvadítja maga mellől, akik vele tartanának, s végül egyedül marad. Tolnai nagy reményekkel érkezik Marosvásárhelyre, de a városban kisszerűséggel, műveletlenséggel, rosszindulattal szembesül, és ebből összeütközések és perek sora következik. Szembekerül többek között egy másik vásárhelyi tiszteletessel, aki hivatalát hanyagul látja el, korrupt és korhely. Tolnai erkölcsi felsőbbrendűsége tudatában a szószékről prédikálja ki ellenfeleit és a vásárhelyieket, amivel maga ellen hangolja a közvéleményt. Bűne az, hogy következetes és makacs kiállásával megbolygatja egy vidéki város posvány állóvizét. Ezek az összeütközések olykor nyilvános tettlegességig fajultak, és Tolnai egy időben még az istentiszteletre is magával vitte a revolverét. A marosvásárhelyi református elemi iskolának egyik tanítója egy alkalommal az utcán szembeköpte, őt a református tiszteletest, feljebbvalóját. „Házam tetejére éjjeleken át hullott a kő, - írja önéletrajzában, - én végeztem kötelességemet, bátran, rendületlenül.” Haragját, sértettségét az alkotásban vezeti le. Sorra születnek regényei, novellái, a Kemény Zsigmond Társaság megalapításával komoly irodalomszervező tevékenységet folytat a városban. Majd Tompa Mihályról írt tanulmányával doktorátust szerez a pesti egyetemen, és a Petőfi Társaság egyhangúlag tagjává választja. Marosvásárhelyi konfliktusai azonban azzal végződnek, hogy lemondani kényszerül ottani papságáról.
Másfél évtizedes harc után, 1882-ben a Tolnai család ismét Pestre költözött. A rossz emlékeken kívül hirtelen elhunyt kislányuk, Iduna sírját is a távoli városban hagyták maguk mögött. Tolnait Pesten „veszett” híre miatt a régi ismerősök kerülték. Az első időben szállodában húzódtak meg, majd a főváros egyik szegénynegyedében találtak maguknak egy olcsó lakást. Tolnai, akiben változatlanul buzgott az íráskényszer, sokat és gyorsan dolgozott, elárasztotta a lapokat írásaival, amivel anyagi helyzetüket is valamelyest enyhítette. De hiába volt termékeny író, átok ült „pennája hegyén, és szenvedett miatta az is, akibe beleszúrta, az is, aki forgatta.” Féltek tőle a szerkesztők, de azok is, akikről írt. Mert csaknem mindig korabeli alakokat tűzött tollhegyre, akiket azonnal fel lehetett ismerni. A művek megjelenése után pedig dőltek az újságokhoz a szitkozódó levelek a vidéki városokból, amelyeknek polgárait, befolyásos embereit Tolnai szatíráiban kipellengérezte. Ugyanakkor a maga korában csak kevesen fedezték fel munkáiban – a negatív szenzáción túl – az írói kvalitást. Közéjük tartozott Mikszáth Kálmán, aki így írt róla: „Nagy, túlságosan nagy, kerek fejében [...] egy egész világ forr. Tudás, mélység és látás jellemzi; stílusa kifejező, erőteljes, hatalmas. Olyan, mint az erős óbor. Jellemei sötétek, [mert] a való élet komorabb színeinek rajzolója."
Némi siker után azonban kezdtek ismét rosszabbul menni a dolgok. 1885-ben egyetemi katedráért folyamodott, de maga sem bízott benne, hogy megkapja, mert, ahogy írta: „Gyulai et. comp. [és tárassága] ideges, ha csak a nevemet hallja”. Hát igen, mert a korszak nagytekintélyű irodalmi vezérével, Gyulai Pállal is hadilábon állt. Végül egy polgári iskolában lesz óraadó, majd 1895-ben ugyanitt igazgatónak nevezik ki. Nagy kedvvel tanít világirodalmat és történelmet, tankönyveket, kézikönyveket ír a tanárok és a tanulók számára. 1892-ben azonban felsége is meghal, és már csak Béla fiának szépen alakuló orvosi pályája vigasztalja a megkeseredett, betegeskedő írót. Levelezésükből kitűnik, hogy hasonló tanácsokat ad neki, mint amilyeneket ő kapott annak idején apjától. Ne sértsen meg senkit, de azért legyen férfias, ne árulja el magát, ha bántja valami, ne szolgáltassa ki magát az embereknek és így tovább. Félti fiát saját sorsának megismétlődésétől. A világgal szembeni bizalmatlansága azonban soha nem szűnik meg.
Küzdelmes élete 1902. március 19-én ért véget. A fővárostól a Kerepesi temetőben díszsírhelyet kapott. Sírkövére neve elé odakerült – feltehetően fia révén – az életében sohasem használt, arra soha nem hivatkozott „Kis- és Nagypirithi” nemesi előnév is. A temetésen megjelentek a hivatalos irodalom képviselői is. Aztán gyorsan elfelejtették a számukra mindig is csak kényelmetlenséget okozó pályatársat. A fiatal nagyváradi költő, Ady Endre azonban ezt írta nekrológjában: „Nem volt semmi bűne, csak különb volt, mint a többi, éles volt a szeme, tehát keserű volt nagyságos szíve s rombolóan lázas az agyveleje. Mellékesen pedig legelső íróembere volt ez országnak, és még ezt meg is bocsátották volna neki. [...] De hogy látni és beszélni mert, ezt nem bocsátották meg soha.” Olyan volt Tolnai Lajos – ahogy ezt egy regénytöredékének a címében maga fogalmazta meg, részben önmagáról mintázott hőséről – mint „Egy küllő, mely nem illik a kerékbe”. Kíméletlen szókimondásával, rögeszmés igazságkeresésével nem illett bele a XIX. század utolsó harmadának rohamléptekben kapitalizálódó, ugyanakkor súlyos morális problémákkal küszködő magyar társadalmába.
Tolnai Lajost ma az irodalomtörténet az elsüllyedt szerzők közt tartja számon. „Az indulat megrontotta mint írót, elemésztette mint embert” – írta róla Németh László. Legtermékenyebb férfiéveiben alkotóerejének egy részét kisszerű, méltatlan, csatározásokra tékozolta el, ami írásainak minőségére is kihatott. Holott higgadtabb elmével ő írhatta volna meg a korabeli francia, orosz, angol kritikai realista társadalmi regények egyenrangú magyar megfelelőit. E túlsúlyba került vélekedések következtében az utókor Tolnaira már csak mint a magyar irodalom egyik különc és magányos alakjára emlékezik. Legjelentősebb regényei, Az urak (1872), A báróné ténsasszony (1882), A nemes vér (1882), A polgármester úr (1886), Dániel pap lesz (1886), Az új főispán (1886), vagy a vele még foglalkozó, néhány irodalmár által legjobb művének tartott, A Szentistváni Kéry-család (1884) című kisregénye a széles olvasóközönség előtt ma szinte ismeretlenek. Mintha egy láthatatlan, de erős kéz a múltból folyvást visszahúzná őt a feledés homályába.
Felmerül azonban a kérdés: Kinek higgyünk? Móricznak, Mikszáthnak és Adynak, akik a legjelentősebbek között tartották őt számon, vagy Németh Lászlónak és a Tolnairól ma is hallgató, őt a másod-harmadvonalba száműző irodalmároknak? A megnyugtató válaszhoz a mai irodalomtudománynak kellene – a „nehéz természetű” embert övező régi, rendületlenül továbbélő előítéleteket és legendákat meghaladva – újraértékelnie Tolnai Lajos írói munkásságát. Kiemelve abból azt, ami valóban értékálló, és újabb kiadásokban elérhetővé tenni a mai és az eljövendő olvasók számára is.
Tolnai Lajos életében nem kapott elismerést. A sötét világ lapjain így összegezte pályafutását: „Az irodalom harminc, harmincöt éves működésem után nem nyújtott semmit. A magyar kormány füstölgő, gőzölgő népkonyháján én még egy tányér levest sem kaptam soha.” Halála óta pedig, mindmáig, vastag por lepi munkáit. Vajon meddig kell még várnunk, hogy könyveit leporolják, hogy „a nagy békétlen” – Jókai és Mikszáth mellett a kor legszámottevőbb regényírója – elfoglalja méltó helyét a magyar irodalom panteonjában? Reméljük, Kabos Edének egyszer még igaza lesz abban, amit 1915-ben, a Nyugatban írt róla: „Tolnai Lajosnak még megjön a hajnala. Ha a legnagyobb magyar tehetségek és a legerősebb magyar koponyák után kezdenek majd egyszer ásni: kiássák őt is. Kevés nagyobb érték van a magyar föld alatt, mint ez az elátkozott író, akinek koporsója kicsi volt a reádobott kövek számára s akit a gyűlölet kertjében hantoltak el...”

Brunn János 2012. január

Források:
Bundula István: Akiben az élet megölte az irodalmat - Tolnai Lajos (1837-1902)
Gergely Gergely: Tolnai Lajos pályája
Kabos Ede: Tolnai Lajos
Móricz Zsigmond: Zászlóhajtás az elsikkasztott s mégis legnagyobb magyar regényíró elme, Tolnai Lajos előtt
Tabák András: A nagy békétlen. Az újra elfelejtett Tolnai Lajos